2008 szeptember 9. | Szerző: glimpse_of |

 Néhány nap hallgatás után felkeresett. Én már szinte véglegesnek vettem a dolgot, nem mondom, hogy úgy voltam vele, hogy sohtöbbet nem beszélünk, mert nagyon jól tudtam, hogy még -ha másra nem is- de annyira fogunk beszélni, hogy hogy vagy meg stb.

Tévedtem.

Szóval felhívott, hogy hogy vagyok, satöbbi formalitás, és megemlítette, hogy nem kerestem. Belőlem pedig kitört, hogy “éééén?? miért kerestelek volna? gondoltam majd keresel” Erre persze ő is detto ezt válaszolta. – Hogy gondolta, hogy majd én keresem. Hát én ugyan nem keresem. Ha akar valamit, felemeli a kedves kis telefonját, kikeresi a titkosan elrejtett számomat, megnyomja azt a kis zöld gombot, és már hallhatja is a csengő hangomat. (ha felveszem) 🙂 –

Szóval ahogy ottan bájcsevegünk, egyszercsak megkérdezi tőlem, hogy “mikor randizunk?” Köpni-nyelni nem tudtam, és mondtam neki, hogy már jó ideje nem randizunk, ha nem tűnt volna fel neki. Erre: “akkor épp itt az ideje, szombat este?”. Na erre mégjobban elakadt a lélegzetem. Mit képzel ez? Hogy majd most egy kanyart teszünk visszafele, és folyt köv. ugyanúgy, ahogy az elköltözés-visszaköltözése előtt volt? Aztajómindenit neki, egyre merészebb a kis drága. Mindezután még a találkozás helyszínére is felsorolt alternatívákat.

Na ez már sok volt nekem így, hogy előtört a nagy semmiből.

Eztán már rövid úton elbúcsúztam, hogy sok dolgom van, ő pedig biztosított afelől, hogy ezt a dolgot még megbeszéljük.

Hát mondanom sem kell, úgy álltam ott, mint a leforrázott farkas a forró víz után.
Fogalmam sincs mit tegyek? Égető késztetést nem érzek, hogy vele töltsek egy fél éjszakát, de az is lehet, hogy csak nem akarok tudomást venni a késztetésről… vagy csak annyira nem gondoltam erre az utóbbi időben, hogy nem késztetett semmi… vagy nem késztetődtem.

Na így állunk most. Még nem mondtam nemet, de igent sem.